Beillesztek ide egy beszélgetés részletet.
Magamnak. Magamért. Nem szabad elfelejtenem.
Arról írtam neki, hogy még mindig, ha beszélünk, előjön bennem a csalódottság, harag, kihasználtság érzése. Aztán bezártam az ablakot, ezért csak a folytatás van meg.
Én:
– olyanokat mondtál, amik igazi érzelemre utaltak
– és olyanokat tettél, amit az ember a kutyájával sem tesz meg
– ez jó hasonlat megint
– míg új volt a kutya,
– elviselted,
– kicsit szeretgetted is
– aztán meguntad
– kidobtad
– de még amikor kitetted az autóból,
– tudva, hogy neked nem kell már,
– hogy teher,
– akkor is a szemébe nézve azt mondtad neki, jó kutyám vagy, szeretlek
– és elhajtottál
– boldoguljon ahogy tud
– nem számít, hogy sokáig téged keresett
– hogy bízott benne, visszamész érte
– téged mindez nem érdekel
– s az sem, hogy egy idő után feladta,
– s aki segítő kezet nyújtana, már azt is hozzád hasonlónak nézi
– és már nem szeretni,
– csak harapni tud
– de neked mindez csak semmiség
– a kutya élete
– a tiédet nem érinti
– ez volt.
– Még annyit, hogy igen, van olyan, hogy megváltoznak emberek, helyzetek
– a kutya, akit addig szerettünk, nem fér már az életünkbe
– de akkor sem így kell végezni vele
– és ezt te is tudod
– kutyával, kígyóval, bogárral nem tetted volna meg
– csak egy idegen nővel, aki nem számított
— üzenete:
ez nem igaz!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Én::
– hanem?
– akkor mit történt?
– szerinted?
– sose fogom megtudni
— üzenete:
de
Én:
– nem úgy néz ki
— üzenete:
vannak nálam
kb. még 10-15 perc
Aztán kivételesen nagyjából pontosan vissza is jött. Mondja, mennyire kíváncsi a gondolataimra. Én emlékeztetem, hogy épp az ő gondolatai következtek volna.
Várok, várok. Aztán közli, mennie kell.
Hasonló beszélgetések tucatjain túl csak én vagyok a hülye, hogy még szóba állok vele.