Meztelenkedés
2009 augusztus 28. | Szerző: Aldonza |
Mint olvasó azokat a blogokat szeretem jobban, amikben az írójuk az életéről mesél.
Most, hogy írni kezdtem és nem csak olvasok, szembesülök vele, hogy mennyivel könnyebb okoskodni, filozofálni, mint megmutatni magam.
Amikor a bemutatkozásba azt írom, hogy Aldonza vagyok, meg Dulcinea, az persze őszinte, és azért írom, mert épp így érzem.
És azért is, mert épp ennyit tartottam fontosnak elmondani magamról.
Ha valaki internetes naplót vezet, és nem teszi tikossá, akkor azért is írja, hogy megmutassa magát. Lehet, hogy nem mindent akar megmutatni magából, csak egy részét, ez teljesen normális is így. De igaz-e a történet, igaz-e a bemutatkozás, ha csak az egész egy része az, ami megmutatható?
Egy tegnapi komment gondolkodtatott el nagyon.
Egy tiszta szemű fiatal lány azt írja, tetszik neki, amit eddig írtam.
De akkor is tetszene, ha teljesebb képet mutatnék? Olyan ez azt hiszem, mint a push up melltartó szivacsos betéttel.
Jó az, de mekkora csalódást okozhat, ha lekerül.
Mint minden más amivel álcázzuk magunkat. Ha azt akarom, hogy szépnek lássanak, segíthet. De ha magamat akarom megmutatni, akkor felesleges.
16 évesen irodalom fakultáción Ady versét választottam elemzésre, mint kedvencemet. Emlékszem, elbőgtem azt a feleletet.
“Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak”
De a következő sorokban meg:
“Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.”
Mit szeretnék jobban, megmutatni magam, vagy hogy szeressenek?
22 év eltelt azóta az irodalom óra óta. Ha vannak is dolgaim, amikben megrekedtem a gyermeki szinten, azt már tudom, nem szabad másnak látszanom, mint aki vagyok.
38 éves két gyermekes, férjezett anyaként két éve életem titkos kis szeglete egy szélmalomharcszerű szerelem.
(Na, ez az utoló mondat épp úgy hangzott, mint egy az anonim félrelépők klubjában előadott bemutatkozás.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Szia Mag!
Végig olvastam a bejegyzésed, és ha hiszed, ha nem, újra magamra ismertem. Hasonló lelkületű voltam én is. “Szeretném, ha szeretnének.” Én csupámn 16 éves voltam. És depressziós. Akkor kezdtem megváltozni, mikor rájöttem, h a boldogságot nem magamon kívül kell keresnem. Hanem magamban. Minél jobban megismertem, és elfogadtam magam, annál életvidámabb lettem, és kilábaltam a depressziómból. Hatalmas kaland, mire az ember megismeri magát,és egy életre szól. A tisztaszemű lánynak igaza volt. Jól írsz. Nyugodtan kitárulkozhatsz, amennyire akarsz. Igazából senki sem ismer, senkivel sem fogsz személyesen találkozni, de amit jómagam megtanultzam az elmúlt 3 évnyi blogírásból, az az, hogy az ember alaposan megismeri magát a bejegyzései után. És olykor jókast szórakozik.
Joyo Kedves!
A tiszta szemű te vagy ám!
És igen, tudom, hogy magamban kell keresni a boldogságot, s hogy belülről kell változni. Annyi mindent tudok elméletben. 🙂
Kíváncsian várom a történetedet.
Egy klubtag…
Szia Mag!
Sejtettem, hogy én vagyok, csak nem akartam nagyképűnek tűnni 😛
Elméletben annyi mindent tudunk. De éppen ezért szép az élet. Alaposan levizsgáztat bennünket.