Szomorú életem

2009 szeptember 4. | Szerző: Aldonza |

 Azt mondja ma a reggeli készülődés közben a kicsi lány: anya, neked nagyon szomorú életed volt.

Előzmény: szememet kontúrozom barna szemceruzával, mire megjegyzi, hogy az iskolában két nagyobb lánynak az enyémnél sokkal feketébbre volt rajzolva a szeme, s ugye, ha kicsit nagyobb lesz, majd egyszer kifestjük az övét is. Mondom: persze, ha nagyobb leszel, lehet róla szó. S elmeséltem azt is, hogy amikor én jártam iskolába akkor a még a nagy lányoknak sem volt szabad sminkelve suliba menniük.

Erre jött a szomorú élet megjegyzés. Rá is kérdeztem, hogy ezért volt szomorú életem? Hisz nem olyan nagy tragédia festetlen szemmel iskolába járni.

Mire mondja a kicsi: nem csak ezért. Az anyukád is meghalt, meg a mamáid, és még az iskolában is szigorúak voltak veletek.

A mamáimat 16-18 éves koromban veszítettem el. A lányomnak azért fontos ez, mert neki nincs nagymamája. És hiányzik neki (is) nagyon.

11 éves voltam amikor meghalt az édesanyám.

Innen eredhetnek az én lelki defektjeim. Kielégíthetetlen szeretetvágyam, meg a többi.

Volt egyszer egy életem kisgyerekként. Védetten, nagyon szeretve. Aztán egyik napról a másikra véget ért. Édesapám valahogy azt várta tőlem, hogy felnőttként viselkedjek utána. Megszűnt az a biztonság, ami addig körülvett. Pár év múlva mostohát is kaptunk az öcsémmel, amit akkor az anya elvesztésével felérő újabb tragédiaként éltem meg. Akkori konfliktusainkban benne volt a kiskamasz lázongása is, de az idő is azt bizonyította, hogy a nő, akit apu feleségül vett nem jó ember. S nem volt jó pótanya. Csak mostoha.

Gyanítom, valahol a lelkem mélyén azóta is egyre csak gyermek szeretnék lenni. Kívülről nézve talán úgy tűnhet, sikerül helytállnom az életben. Gyerekek, férj, ház, meg kocsi, felelősségteljes munka… Közben meg nyomasztanak a kötelességek, a felelősség. Néha nagyon.

Valahogy így jött a képbe a félrelépés is.Úgy két-három éve nagyon besokalltam. Azt éreztem én magam megszűntem. Nem vagyok. Csak anya vagyok, dolgozó nő, meg feleség. De az, aki vagyok, vagy aki lenni akartam eltűnt valahogy az évek során. Csak munka és kötelességteljesítés. A gyerekeimben persze akkor és azóta is rengeteg örömet találtam. De most már másfajta boldogság nem is jár nekem? A házasságunkban szülőpárrá váltunk. Egyre kevésbé volt férfi ő, és én meg nő. Csak anyuka, meg apuka. Akartam, de nem tudtam tenni ellene.

Addig, majd 15 éven át eszembe nem jutott megcsalni a férjemet. A korábban előfordult egy-két próbálkozást szűzlányos szendeséggel hárítottam.

De úgy két-három évvel ezelőtt rés keletkezett a pajzson. Nyitottabbá váltam. Flörtöltem. Aztán… Addig jár a korsó a kútra…

Egy ideig jó volt. Újra szeretni és szeretve lenni. Vágyakozni, és vágyva lenni. Örömet adni, és gyönyört kapni…

Nem tudom, megérte-e. 

Az se jó, ha arra gondolok, hogy az elkövetkező évtizedeket a szeretőmmel megélt érzések nélkül kell eltöltenem.

Az se, ha arra, hogy a saját boldogságkeresésem miatt feldúljam a családom életét.

És úgy tűnik, egyben nem kaphatok meg mindent.

Szerelmet is és nyugodt családot.

Nehezen engedem el… Mit is? Egy illúziót.