2009 szeptember 9. | Szerző: Aldonza |

 “És ha egy kicsit csökönyös lennék – mondta a fiúnak –, az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket. Mi, emberi szívek, meghalunk a félelemtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely – ahelyett, hogy előkerülne – mindörökre a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szenvedünk.”

                                                                                                    Coelho

Ő mindig azt mondta, hogy bátor vagyok.

Soha nem láttam bátornak magam.

De elhittem neki.

Mertem szeretni.

Bátrabban, mint valaha életemben. Nem mérlegelve, nem viszonzást várva. Csak szeretni.

Az óvatos szíveknek van igaza? Ha vége, akkor nagyon fáj.

De jobb a fájdalmas érzés mint az érzés nélküli élet.

“Akár az egyenesek. Egyetlen pontban, egyetlen pillanatra metszik egymást a tér végtelenjében. S aztán haladnak tovább kiszabott útjukon, soha vissza nem térve. De ez a pont és az a pillanat örökre meghatározza őket.”

                                                                                                           John Willard Young