Kiegészítés
2009 szeptember 4. | Szerző: Aldonza
Az előbbiekhez még hozzátartozik, hogy ha van olyan, hogy igazi, vagy ha nem egy igazi van is, hanem több, akik közül egyet kell megtalálni, vagy mondjuk sok potenciális igazi, akik közül eggyel közösen igazivá alakítjuk egymást, nos bármelyik verzió él, én nem találtam rá.
A férjemhez nem fűzött lángoló szenvedély, nem volt ez szerelem…
Az első szerelmem… Húsz évesen ismertem meg. Addig mindig olyan “együtt járások” voltak, amikor a fiú akart jobban. Aztán elég hamar ki is hátráltam ezekből a kapcsolatokból. Gábort én akartam nagyon. És minden visszafogottságot, konzervatív hozzáállást legyőzve kezdeményeztem is. Aztán nagyon egymásra találtunk. Volt egy csodálatos évünk.
Meghalt.
Hozzám indult egy vasárnap délután.
És soha nem ért oda.
Autóbaleset.
Úgy éltem túl ép ésszel az elvesztését, hogy nem magamat sajnáltam. Csak őt. Akinek a számára huszonegy évesen véget ért az utazás ezen az életnek hívott néha gyönyörű réteken, máskor rázós hullámvasúton átvezető sínrendszeren.
Nagyon egyedül éreztem magamat akkor. Fél év múlva megismertem a férjemet. Szükségem volt rá, hogy szeressenek. Hogy legyek valakié. Hogy legyen valakim.
Túl gyenge alap egy házassághoz.
Nem volt szenvedélyes egymásra találás. Csak megéreztem, hogy jó ember. Aki szeret. Különben kicsit olyan anyáskodó, vagy apáskodó típus is. Akkor talán épp erre volt szükségem.
Persze ezt csak most tudom így. Akkor azt éreztem, újra szeretek.
Újabb fél múlva összeházasodtunk.
Mondom is a nagyfiamnak mindig:
Két választás van, ami mindennél fontosabb. Jól válassz pályát és társat, akkor jó eséllyel boldog leszel.
Szomorú életem
2009 szeptember 4. | Szerző: Aldonza
Azt mondja ma a reggeli készülődés közben a kicsi lány: anya, neked nagyon szomorú életed volt.
Előzmény: szememet kontúrozom barna szemceruzával, mire megjegyzi, hogy az iskolában két nagyobb lánynak az enyémnél sokkal feketébbre volt rajzolva a szeme, s ugye, ha kicsit nagyobb lesz, majd egyszer kifestjük az övét is. Mondom: persze, ha nagyobb leszel, lehet róla szó. S elmeséltem azt is, hogy amikor én jártam iskolába akkor a még a nagy lányoknak sem volt szabad sminkelve suliba menniük.
Erre jött a szomorú élet megjegyzés. Rá is kérdeztem, hogy ezért volt szomorú életem? Hisz nem olyan nagy tragédia festetlen szemmel iskolába járni.
Mire mondja a kicsi: nem csak ezért. Az anyukád is meghalt, meg a mamáid, és még az iskolában is szigorúak voltak veletek.
A mamáimat 16-18 éves koromban veszítettem el. A lányomnak azért fontos ez, mert neki nincs nagymamája. És hiányzik neki (is) nagyon.
11 éves voltam amikor meghalt az édesanyám.
Innen eredhetnek az én lelki defektjeim. Kielégíthetetlen szeretetvágyam, meg a többi.
Volt egyszer egy életem kisgyerekként. Védetten, nagyon szeretve. Aztán egyik napról a másikra véget ért. Édesapám valahogy azt várta tőlem, hogy felnőttként viselkedjek utána. Megszűnt az a biztonság, ami addig körülvett. Pár év múlva mostohát is kaptunk az öcsémmel, amit akkor az anya elvesztésével felérő újabb tragédiaként éltem meg. Akkori konfliktusainkban benne volt a kiskamasz lázongása is, de az idő is azt bizonyította, hogy a nő, akit apu feleségül vett nem jó ember. S nem volt jó pótanya. Csak mostoha.
Gyanítom, valahol a lelkem mélyén azóta is egyre csak gyermek szeretnék lenni. Kívülről nézve talán úgy tűnhet, sikerül helytállnom az életben. Gyerekek, férj, ház, meg kocsi, felelősségteljes munka… Közben meg nyomasztanak a kötelességek, a felelősség. Néha nagyon.
Valahogy így jött a képbe a félrelépés is.Úgy két-három éve nagyon besokalltam. Azt éreztem én magam megszűntem. Nem vagyok. Csak anya vagyok, dolgozó nő, meg feleség. De az, aki vagyok, vagy aki lenni akartam eltűnt valahogy az évek során. Csak munka és kötelességteljesítés. A gyerekeimben persze akkor és azóta is rengeteg örömet találtam. De most már másfajta boldogság nem is jár nekem? A házasságunkban szülőpárrá váltunk. Egyre kevésbé volt férfi ő, és én meg nő. Csak anyuka, meg apuka. Akartam, de nem tudtam tenni ellene.
Addig, majd 15 éven át eszembe nem jutott megcsalni a férjemet. A korábban előfordult egy-két próbálkozást szűzlányos szendeséggel hárítottam.
De úgy két-három évvel ezelőtt rés keletkezett a pajzson. Nyitottabbá váltam. Flörtöltem. Aztán… Addig jár a korsó a kútra…
Egy ideig jó volt. Újra szeretni és szeretve lenni. Vágyakozni, és vágyva lenni. Örömet adni, és gyönyört kapni…
Nem tudom, megérte-e.
Az se jó, ha arra gondolok, hogy az elkövetkező évtizedeket a szeretőmmel megélt érzések nélkül kell eltöltenem.
Az se, ha arra, hogy a saját boldogságkeresésem miatt feldúljam a családom életét.
És úgy tűnik, egyben nem kaphatok meg mindent.
Szerelmet is és nyugodt családot.
Nehezen engedem el… Mit is? Egy illúziót.
Kismacskák, meg minden
2009 szeptember 3. | Szerző: Aldonza
E hétre szabadságoltam magam. Iskolakezdésileg. Így reggel kényelmesebben készülődünk, délután korábban hazahozhatom. Kérdezed Joyó, hogy nem élem-e újra a kicsi lány iskolakezdésével a sajátomat. Érdekes, de nem. Talán túl régen volt? Nem tudom. De ha a saját emlékeimet nem is kavarta fel, én is hétéves kislánnyá váltam, azt hiszem.
Az egy dolog ugye, hogy az iskolába tanulni jár az ember lánya. És fontos is ez a része. Na de a társasági élet… Az a kis mini társadalom, amiben élnek ezek a gyerekek. Ahol barátságok erősödnek, szerelmek bimbóznak, konfliktusok bonyolódnak… Mióta iskolába járunk minden reggel csinin öltözünk. Mert van ám egy-két királyfiszemű kisfiú… Az egyik ma szünetben pont azt akarta játszani a kicsilánnyal, hogy elrabolja, ő lesz a sárkány (mármint a királyfiszerű kisfiú, nem a lányom. az majd csak később jön…) és a bokorban tarja fogva, mint fogoly hercegnőt. A másik, aki már ovi óta tetszik, ma evett a lányom tízóraira csomagolt édességéből. Ezek mind, mind fontos dolgok. Szájtátva hallgatom az élménybeszámolókat, és kérdezek is. Hogy és akkor a Dani kivel játszott? És tényleg mindig veled akar lenni a Zsuzsika? És a Fanni is szoknyában volt? Meg ilyeneket. Valamelyik hülye kérdésemnél már le is lettem állítva, szószerint így, hogy: Anya, az iskola nem erről szól!
Persze az órákról is beszélgetünk sokat. A tanítónénink kedvesen szigorúnak tűnik, de ez nekünk jó, azt hiszem. Gyermeknek van már sok dícsérete, viszont anyuka az osztályból elsőként (képletesen) begyűjtötte az első fekete bigyót, mert tegnap egy füzet itthon maradt.
Megígértem, ezután jobban figyelek.
Ma reggel elvittem kicsi lányt a suliba, aztán itthon voltam egyedül. Takarítgattam, aztán napoztam. Hű de jó volt! Csodás, kora őszi, késő nyári napsütés. A kertünk kutyától elzárt részén napoztam, s amíg ott voltam, a kutyánk is szaladgálhatott. Egyszer csak odajön mellém, áll büszkén, és néz rám. Mint aki mondani akar valamit, de komolyan. Közben valami erőtlen nyivákolást is hallottam, de nem foglalkoztam vele nagyon. De a kutyus nagyon piszkált valamit lent a földön. A valami meg nyivákolt. Megnézem. Jé, mit keres egy fehér egér az udvarunkon? De miért is nyávogna egy egér? Még ha a kutya szájában van is… De akkor mi ez? Kis patkány? Az se nyávog.A nyávogásból tippeltem csak cicára, mert nem nagyon hasonlított az eddig általam látott macskákra. Lehet csak a kutya szájában eltöltött idő ártott a külsejének, de nagyon csúnya volt. Kb. mint egy leforrázott csirkenyak, ahogy kilátszik a bőr a kevéske tollpihe mögül. De mozgott, s gyengén pihegett. Felrémlett, hogy a farakás mögül eddig is hallatszott valami nyávogás. Jelzem, nekünk nincs macskánk. Nem is volt soha. És nem is vágytam rá. Én. De az nem számít. A kisiskolás már régóta nagyon szeretett volna. Megnéztem azt a farakást. És igen, ott volt egy másik kiscica. Vagy szerencsésebb géneket örökölt, vagy csak azért, mert nem találkozott még a kutyánkkal, de helyesebb volt sokkal a másiknál. Anyamacskának nyoma sem volt sehol. Egek, most mi lesz? Szuper meglepetés lenne az iskolából hazatérőnek egy kismacska, de fel lehet-e nevelni anya nélkül az újszülött cicát?
Kutyát elzártam, s gondolkodtam kit kérdezhetnék meg, mint macskaszakértőt? Jobb ötlet híján maradt a net. Újszülött macska gondozása… Lássuk csak… Hát, nem lehet. Azt olvastam, az első két hétben mindenképpen az anyjukra van szükségük a kiscicáknak. Éjjel-nappal két óránként esznek, és az anyjuk szopizás közben – vagy utána, erre már nem emlékszem – nyalogatja a hasukat meg a feneküket az emésztésük serkentése végett. Ezt esetleg vizes ruhával való törölgetéssel lehetne kiváltani. Na de két óránként? Hát, én ezt nem szeretném…
Kimentem megnézni, mi van a cicákkal. Erre a két kismacsek helyett négyet találtam. Ebből azért arra következtettem, hogy az anyjuk mégiscsak ott lehet valahol… A kutyát megjárt is egész jól elvolt, nyivákolt a többivel, mocorgott is.
Magukra hagytam őket. Mire az iskolából hazajöttünk, szerencsésen eltűntek.
Míg macskatani ismereteimet gyarapítottam, azért csak felléptem msn-re is. Beszélgettünk is kicsit. A férfival, akit szerettem nemrég… Vagy nem is. Vagy még mindig… Majd eldöntöm egyszer. Szeretnék írni róla, de mennem kell tornázni.
Puszi, ha olvas valaki, de Joyónak mindenképp. Köszönöm, hogy olvas és ír nekem. 🙂
Szélmalmoknál fontosabb dolgokról
2009 szeptember 1. | Szerző: Aldonza
A korábbiakban említett kapcsolatom, illetve inkább kapcsolatlanságom nyugvóponton van egy ideje. Fő kommunikációs csatornánk a net volt, az meg kerültem az elmúlt napokban. Egy sms-t kaptam tőle vasárnap, hogy napok óta hiába vár msn-en. Írtam neki, hogy én mennyit vártam rá hiába…
Erről ennyit. Szerencsére egyre kevesebbet gondolok rá.
Sokkal-sokkal fontosabb dolog foglakoztat: az iskolakezdés.
Kicsi gyermekem elsős lett.
Akkora örömmel és szeretettel várta a sulit! Jó volt vele örülni.
Az én örömöm az konkrétan az évnyitóig tartott.
Elmesélem.
(….)
2009. 09.04. – a bejegyzés innentől személyiségvédelmi okokból törölve. 🙂
Túl könnyen beazonosíthatóvá tett.
A suli eddig (3 nap után 🙂 tetszik a gyermeknek nagyon.
Meztelenkedés
2009 augusztus 28. | Szerző: Aldonza
Mint olvasó azokat a blogokat szeretem jobban, amikben az írójuk az életéről mesél.
Most, hogy írni kezdtem és nem csak olvasok, szembesülök vele, hogy mennyivel könnyebb okoskodni, filozofálni, mint megmutatni magam.
Amikor a bemutatkozásba azt írom, hogy Aldonza vagyok, meg Dulcinea, az persze őszinte, és azért írom, mert épp így érzem.
És azért is, mert épp ennyit tartottam fontosnak elmondani magamról.
Ha valaki internetes naplót vezet, és nem teszi tikossá, akkor azért is írja, hogy megmutassa magát. Lehet, hogy nem mindent akar megmutatni magából, csak egy részét, ez teljesen normális is így. De igaz-e a történet, igaz-e a bemutatkozás, ha csak az egész egy része az, ami megmutatható?
Egy tegnapi komment gondolkodtatott el nagyon.
Egy tiszta szemű fiatal lány azt írja, tetszik neki, amit eddig írtam.
De akkor is tetszene, ha teljesebb képet mutatnék? Olyan ez azt hiszem, mint a push up melltartó szivacsos betéttel.
Jó az, de mekkora csalódást okozhat, ha lekerül.
Mint minden más amivel álcázzuk magunkat. Ha azt akarom, hogy szépnek lássanak, segíthet. De ha magamat akarom megmutatni, akkor felesleges.
16 évesen irodalom fakultáción Ady versét választottam elemzésre, mint kedvencemet. Emlékszem, elbőgtem azt a feleletet.
“Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak”
De a következő sorokban meg:
“Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.”
Mit szeretnék jobban, megmutatni magam, vagy hogy szeressenek?
22 év eltelt azóta az irodalom óra óta. Ha vannak is dolgaim, amikben megrekedtem a gyermeki szinten, azt már tudom, nem szabad másnak látszanom, mint aki vagyok.
38 éves két gyermekes, férjezett anyaként két éve életem titkos kis szeglete egy szélmalomharcszerű szerelem.
(Na, ez az utoló mondat épp úgy hangzott, mint egy az anonim félrelépők klubjában előadott bemutatkozás.)
Madonna
2009 augusztus 27. | Szerző: Aldonza
Eddig nem ismertem a www.divany.hu oldalt. Valahogy odatévedtem.
Ott olvastam ma Madonnáról.
Nem mondhatnám, hogy a kedvenceim közé tartozik.
Dalai közül inkább a régieket ismerem.
De amit véghez vitt, az minimum elgondolkodtató. Amikor a pályáját kezdte, jobb esetben közepes tehetségűnek nevezték. Igazán szép sem volt. Nekem nem tetszik ma sem. Nem látom nőiesnek. De tisztelem azért, amit elért. A sikeréért is, az alakjáért is. A világért, amit megteremtett magának.
“Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt…” (Jó, jó nem Madonna, Edda.) Legtöbben csak a kapuig jutunk. (Valami kapufóbiám lehet, hogy majd minden bejegyzésemben előjön. Korai kapuzárási pánik lenne? )
Idézik egy nyilatkozatát, miszerint Madonna egy tökéletes világban napi 10 órát szeretne edzeni. Nem hiszem, akadálya lenne e vágya megvalósításának.
Azon gondolkodva, hogy a munkából hazaérve mihez is kezdjek, engem is magával ragadott ez a kívánság. Én is szeretnék napi 10 órát mozogni! Akarok, akarok! (Ja, olvasás közben valahogy elfogyott egy zacskó gumicukor.)
Ha hazamegyek, biciklizni indulok. És este tornára is.
Ma nem vasalok, nem főzök, nem vásárolok! (Ez utóbbi így hóvégén abszolút nem túlvállalás… 😉
De ami legjobban megfogott, az Madonna egy másik idézett nyilatkozata:
“Nincs semmi trükk. A trükkök hosszú távon nem működnek. Csak a kötelességtudat és az önfegyelem számít. Én mindig ilyen voltam, és eszerint éltem. Nem tehetek róla…Gyerekként nem uraltam az eseményeket, a világot magam körül átláthatatlan káoszként éltem meg, muszáj volt átvennem az irányítást. Ez volt számomra az egyetlen esély a túlélésre.”
Igaza lehet.
Kötelességtudatban és önfegyelemben nem vagyok jó.
Biciklizés közben azon fogok gondolkodni, hogyan fejlődhetnék...
Vélt kapuzárási pánikom ellenére csak ott tartok még, ahol Madonna gyermekkorában.
Aldonza magányterülete
2009 augusztus 27. | Szerző: Aldonza
“Aldonza magányterülete” Most ez lesz a cím.
Részemről egész jól ellennék cím nélkül is. Az fejezné ki talán legjobban ahogyan érzem magamat.
Szóval… A bemutatkozásban írtam tegnap búsképű lovagomról, akit elveszítettem, mondhatni, számomra meghalt.
Komolyan is gondoltam. Két éves “kapcsolatunk” – de nevezhetjük nyüglődésnek is, mert az első felhőtlen hónapok elteltével sokszor annak éreztem inkább – a tavasszal ért véget. Sose volt szabályos kapcsolat. Azóta is beszéltünk sokszor, telefonon, neten, mindig biztosít róla, hogy így szeret, meg úgy szeret, blabla…, de nem láttam jó három hónapja legalább. Ettől függetlenül, az elmúlt hónapokban néha, – amikor szóban napokig szeretett – meginogtam, és vágytam rá nagyon.
Ha a kapcsolatnak nem nevezhető viszonyunk nem is volt szabályos soha, ezeknek a játszmáinknak ismétlődő ritmusa már-már szabály.
Ő kedveskedik. Figyelmes. Akar, szeret, stb. Én tartózkodom. Még néhány napig kedves, stb. Én kezdem újra kinyitni a szívemet. Aztán mikor újra kimondom – magamban, vagy neki is – hogy szeretem, jön egy újabb csalódás. A szívem bezárul, hogy aztán kis idő elteltével kezdődjön előlről minden.
Egy ideje már úgy éreztem, nyugvópontra került a dolog, s ha azt nem is mondhatnám, hogy lezártam magamban, de elfogadtam, hogy nem kell, nem szabad és nem is akarom tovább.
Mintha lenne valami beépített szenzora, amivel 100 km-ről is megérzi hogy szabadulnék, hogy szűnik a varázs, és ilyenkor újra rohamba kezd. Olyan várat akar bevenni, ami az övé. Csak folytonos rohamai és visszavonulásai ledöntik minden tornyomat. A vár egyre puritánabb, egyre kopottabb lesz. De a védekezés során erősítem a falakat.
Sőt, bevakoltam már a kaput is.
És megint ott tartok, hogy romos váramba bezárva nem találom a kijáratot. 🙂
Nevek, meg címek…
2009 augusztus 27. | Szerző: Aldonza
Hiába olvasom régóta, blogíróként szoknom kell még nagyon a Nlcafe rendszerét.
Érdekes módon tegnap a regisztrációkor folyton jelzett, hogy ez a név foglalt, meg az a név foglalt… Aztán ugye kiderült, hogy a Magányterület névvel korábban regisztrált felhasználó éppen én vagyok. Ma meg rákeresek a tegnapi beírásaimra, beírom ugye a keresőbe, hogy “Magányterület”, erre kiad egy régebbi blogot is ugyanezen címmel. Rácsodálkozok, csak nem én írkáltam? De nem.
Nem szeretném bitorolni senki blogcímét. Ha már megjelenítendő névként nem jött össze az Aldonza, legyen talán ez a cím? Rákerestem, ilyen című blogot nem találtam. De így meg Cervantestől lopok? Komolyan mondom, kreatívabbnak gondoltam magamat. Eszméletlen, hogy nincs egy eredeti gondolatom sem.
Különben épp arra hajlok, hogy inkább Aldonza, mint Dulcinea.
Sokkal inkább esendő, meg hús-vér nő, mint nemes és tiszteletre méltó.
Én vagyok hülye, vagy?
2009 szeptember 7. | Szerző: Aldonza
Megyek az iskolába a gyermekért. Évnyitón elmondták, hogy négyig van napközi, így hamarabb eljöttem a munkahelyemről, négy előtt 10 perccel ott vagyok a suliban.
Nézem az udvaron.
Senki.
Nézem az épületben.
Senki.
Sehol.
Újra udvar.
Benyitogatás a termekbe.
Abszolút senki. Se a táska, se gyerek, se pedagógus.
Izgulni kezdek. Látom magam előtt, hogy a mentő elvitte a kislányomat és kísérőként a napközis tanárt. Azzal nyugtatom magam, hogy ha a táskáját is volt idejük magukkal vinni, akkor nem lehet annyira nagy baj.
Egy takarítónőt pillantok meg. Mondom, a kislányomat keresem, napközis. Azt mondja, a tanítónő már elment, és emlékszik, volt itt egy kislány akivel nem tudták mit kezdjenek. Kérdezték tőle, hogy érted nem jön senki? És a kislány azt mondta, szerinte nem, ezért hazaengedték egyedül. A napközis tanár is elment már. Megszeppenek. Az én hatévesem még soha nem közlekedett egyedül. De közben kételkedek is, mert miért mondott volna ilyet? Előbukkan az igazgató. Elmondom neki, is, hogy a gyermekemért jöttem a napközibe. És nem lelem… Tud-e valamit?
Azt modja, a napközis tanítónő háromnegyed négykor kikíséri a vidéki gyerekeket a buszra, akiért addig nem jönnek, az elsétál vele, mert nincs kire hagyni a gyerekeket a suliban. Akkor most hol keressem őket? Megtudom, melyik buszmegállóhoz mentek, az igazgató szerint ott lesznek, vagy jönnek visszafelé, magára biztos nem hagyták a gyerekeket. Ja, hogy csak megsétáltatják, kvázi terepgyakorlatként, iskolatáskával. De oké, erősödjön, csak legalább szóltak volna, hogy ha háromnegyedig nem ér oda a szülő, akkor gyermeke bónuszként délutáni edzésprogramon vesz részt.
Nagyon megijedtem mikor nem találtam. Főleg mert egyszerre kombináltam, hogy délután két nem fogadott hívásom is volt, ismeretlen számról, jaj, csak nem akkor hívhattak, hogy leesett, ráesett, stb.
Én is tudom, hogy nagyon hülye vagyok, de nem igaz, hogy nem lehet kicsit jobban megszervezni azt a napközit.
A múlt héten egyik nap egy busszal bejáró kisgyereket ott felejtettek. Ezek után az is eszembe jutott, hogy mi van, ha az enyémet meg feltuszkolják a buszra…
Jó, jó paranoia. 🙂
Oldal ajánlása emailben
X